Tudom!

Tudom!

Több hét is eltelt a vonatos eset óta, mire az „új életemet” kezdtem megszokni, s berendezkedtem arra, hogy egyedül vagyok. Sokat gondolkodtam azon, mi is történt velem ott és akkor, de sokra nem jutottam. Egy dolgot éreztem: hiába is próbálnám magamra erőltetni a szomorú, magányos, elhagyott nő képét, egyszerűen már nem tudtam. Rengeteg új dologba vágtam bele, ami érdekelt, amire régóta vágytam, csak éppen az eddigi kapcsolatomban nem volt rá időm. Találtam sok olyan klubot, ami egy ideje vonzott, eljártam olyan előadásokra, ahol végre igazán nagy műveltségű és neves tudósokra, professzorokra akadtam, kik az élet dolgairól és a lélek gubancairól beszéltek. Az első alkalommal még igen vegyes társaságból a hetek alatt kihullottak az úgymond „oda nem illő egyedek”. Az egyik délután kicsit késve érkeztem a klasszika filológia előadásra. A professzor egy hetven év körüli idős úr volt, s mikor beléptem már a bevezetőnél tartott. A hatalmas terem teljesen megtelt, ezért át kellett – bocsánatkérések közepette – vágnom magam a terem közepéig, ahol már csak pár üres szék árválkodott. Mondanom se kell, hogy a professzor addig nem volt hajlandó folytatni az előadását, amíg el nem csendesedett a terem: vagyis én. Mire leültem már paprikapiros voltam a szégyentől. Kis idő múlva arra lettem figyelmes, hogy az előadó hangja elhal, s a teremben ismét székek húzgálása, mocorgás és némi rosszalló dünnyögés hallatszik. A terem közepe felé – ahol én is ültem – egy vigyorgó férfi araszolgatott, rettentő nyugodtsággal és éppen tőlem kétméternyire huppant le. Körülbelül tíz perc telt el, amikor pisszegést hallottam oldalról. A hang iránya felé fordulva megláttam a titokzatos, „hárommondatos” utastársamat.

Ahogy meglátott, szokásos mosolygó szeme még jobban felderült, és átcsusszant közvetlen mellettem levő székre. Ez ismét felkeltette az idős prof figyelmét, mert egyre lassabban és szakadozottabban beszélt a számomra érdekfeszítő témáról. A jómadár, ahogy mellém ült, persze nem maradt csendben. – Helló, Pukkancs! Elmondod, mi a téma? – bökött a fejével a katedra felé. – Jaj! Kérlek, maradj már csendben! – de ezt már nem csak ő hallotta, hanem mindenki, aki a környékünkön ült, mert a teremben ekkorra már néma csend honolt. Úgy éreztem magam, mintha egy filmben lettem volna: lassan, milliméterről milliméterre fordítottam a fejem abba az irányba, ahonnan a folyamatos beszédet kellett volna hallanom. Addigra már az előadó némán, vörös fejjel állt. – Sajnálom, ha megzavarom a fiatalokat, de ha tovább akarnak cseverészni, kérem, fáradjanak ki és hagyják azokat, akiket valóban érdekel a mondandóm további része! – majd csak állt némán, jelezve addig bizony ő nem folytatja tovább a szónoklatát, amíg mi a teremben vagyunk. Szomszédomnak több se kellett, felállt és megfogta a kezem, majd csak ennyit szólt: – „ Az igazság nem bölcsebb attól, hogy idősebb”.

Egyszerűen nem hittem el, hogy megint ilyen szituációba keveredek: engem érdekel ez a téma, most mégis miatta ilyen szégyenletes helyzetbe kerülök. Megszorította a kezem, hogy döntsek végre. Dühöngve felálltam, és dacosan kisétáltam az előadóból az emberek megvető pillantásaitól kísérve. Kiértünk az előcsarnokban, és ott felháborodottan szembefordultam Vele, de ő csak mosolyogva ennyit kérdezett:

– Nem akarod meghálálni, hogy kimentettelek az előadásról?

– Hogy lehet valaki ennyire öntelt és pimasz? Nem is értem, hogy mi a frásznak kezdtem el beszélgetni Veled, ahelyett, hogy a Professzor úr tanításait hallgattam volna. Sokat tanultam már ezekből az előadásokból, és Te olyan szégyenbe hoztál, hogy ide többet be sem tehetem a lábam!

– Szép beszéd! Igazán meggyőző volt! – mondta mosolyogva.

– Most kétféleképpen dönthetsz: vagy visszamész, szépen elnézést kérsz az udvariatlanságodért s hallgatod tovább mások nagy bölcsességeit, vagy itt maradsz, és elmondom, hogy mi történt veled a vonaton!? – mondta és hátat fordítva nekem, kedélyes léptekkel elindult, ki tudja hová.

Nem sok időt hagyott átgondolni és mérlegelni a helyzetet, hiszen ha még sokáig vacillálok, elszalasztok egy a lehetőséget, hogy megérthessem, mi is történt velem. Mint a rajzfilmekben a ledermedt kis nyuszi kapkodtam ide-oda a fejem, majd hirtelen elindultam abba az irányba, amerre a különös srác ment. Amikor utolértem, csak annyit kérdezett, hogy „tényleg idáig gondolkodtál?”és – mint egy jó viccen, amit csak Ő ért – hangosan nevetni kezdett. Erre inkább már nem is mondtam semmit. A nagy némaságot Ő törte meg, elkezdett hétköznapi dolgokról nagy általánosságban beszélni, többek között az emberekről, az életről és az emberi kapcsolatokról. Mivel rengeteget olvastam filozófiát és pszichológiát, abszolút otthon éreztem magam a témában. Próbáltam felvenni a kommunikációjának a fonalát és szinte minden mondatához volt hozzáfűzni valóm: „Tudom, ezt én is így gondolom”, „Igen, tudom, olvastam”, „Tudom, hogy ez van, de én nem így látom” stb.

Éppen belemerültem az emberiség nagy problémáit érintő filozófiai eszmefuttatásom egyikébe, amikor hirtelen megállt, és egy szomorkás mosollyal az arcán elköszönt tőlem. Ekkor már végképp nem értettem, hogy miért csinálja ezt velem! Kirángat az előadásról, elkezd tanácsokat adni, közhelyekben beszélni, és most faképnél hagy anélkül, hogy elmondaná, ami miatt lejárattam magam egy kétszáz fős embertömeg előtt! Hihetetlen! Ekkor csak egyszerűen megfordult, és annyit mondott, hogy „Valószínűleg lényeges új információt – ami tényleg segítene rajtad – nem tudtál volna meg a bogaras öregúrtól, csupán még több olyan lexikát raktároztál volna el magadban, ami csak a szokásos dolgaidat erősítik benned még jobban!” Ez már valahol tiszta beszéd volt, de mégsem értettem pontos, mit akart ezzel mondani.

– Drága, több mint negyed órája sétálunk, és beszélünk mindenféléről. Már tudom a teljes életfilozófiádat és világszemléletedet, a jóról és a rosszról kialakított megmásíthatatlan elképzeléseidet, mindent; de amikor valóban elkezdtünk volna kommunikálni – ami tudod, azt jelenti, hogy én is szóhoz jutok a vélemények özöne mellett – akkor minden mondatomat lezártad azzal, hogy te már ezt tudod. Mindezektől úgy érzem magam, mint egy beprogramozott gép, ami fújja boldog-boldogtalannak a közhelyeket. A közhely alapvetően egy igazság, éppen ezért maradt fenn, csak az emberek az igazságot nem engedik be, inkább hangoztatják; és mivel már mindenki olyan sokszor hallotta őket, ezért már nem is értik mit jelentenek valójában. Ezért rájöttem, hogy ehhez a beszélgetéshez én nem is kellek.

Ezután már szólni se tudtam. Álltam ott egy jó darabig- és azt hiszem- most kezdtem meghallani Őt és belátni, hogy tényleg nem engedtem szóhoz se jutni. Álltam sóbálvánnyá meredve és csak bámultam a cipőm orrát. Rémesen éreztem magam; majd még egyszer hátranézett, és már csak annyit mondott a szokásos mosollyal az ilyenkor találkozhatunk a Park Zen-kertjében. „Csak annyit kérek, hogy tiszta fehérben gyere!”

A „tudom” a legnagyobb korlát.