Legyél nyitott!

Legyél nyitott!

A vonat lassan gördült ki a peronról. Az utolsó pillanatban ugrottam fel a másodosztályú kocsira, éppen találtam egy üres kupét, amibe éppen csak helyet foglaltam, amikor megláttam Őt. Sétált a verőfényes napsütésben. Egy pillanatra megállt, és az éppen elsuhanó vonat felé nézett mosolyogva. Tanakodtam egy ideig, hogy valóban láthatott-e, de ezen a gondolatomon már én is csak mosolyogtam.

Ahogy elhagytuk a várost, és a végtelen lapály tárult a szemem elé, felderengett bennem egy régi kép…

Majdnem öt évvel ezelőtt történt. Éppen egy esős, borongós napon utaztam ezen a vonaton. Éppen egy szakítás kellős közepén ültem az önsajnálat és a melankólia nyálkás mocsarában, amikor megismerkedtünk.

Belépett a kupé ajtaján, és mosolyogva megkérdezte, hogy van-e még üres hely? Nem értettem a kérdést, hiszen láthatóan egyedül utaztam a fülkében.

– Igen, azt látom – válaszolta mosolyogva -, csak nem tudtam, hogy ekkora arc mellé még beférek-e a csomagjaimmal? Így több jegyet is kellett venned, vagy elfogadta a kalauz csak azt az egyet? – mutatott rá a táskámon heverő jegyemre.

Először nem értettem, amit mondott, csak mosolygott tovább, s huncut fény csillant a szemében. Majd pár pillanat múlva, amikor leesett a tantusz, hogy miről is beszélt, iszonyatosan berágtam; nincs elég bajom, jön egy vigyorgó idióta, és teljesen kizökkent abból, amiről az életem szólt abban a pillanatban. Talán ami a legbosszantóbb volt az egészben, hogy se táska, de még egy kis hátizsák sem volt nála.

Ezután olyat tettem, amit jólneveltségemből adódóan eddig még soha. Mindig büszke voltam arra, hogy intelligens és magabiztos módon, szép szóval meg tudtam oldani az életben adódó konfliktusokat. Bár hevesebb a vérmérsékletem az átlagosnál, önkontrollt tudtam alkalmazni magamon a legtöbb alkalommal. De most, mintha Pandora szelencéjét nyitották volna ki, megindult bennem a mindent elsöprő indulat, amit a sértettség még tovább gerjesztett bennem. A fröcsögésem és a szitokáradat közben is rendületlenül mosolygott rám. Pár perc elteltével – mikorra már jól kifüstölögtem magam – nem tudtam mást csinálni, csak hápogtam. A megdöbbentő az volt, amikor hanyag eleganciával kivette a füléből az eddig számomra rejtett fülhallgatót, és megkérdezte, hogy mondtam-e valamit?

Itt végképp leállt az agyam, nyomtam magamnak egy Reset-et. Nagy felháborodásom közepette észre sem vettem, hogy a vonat beért az első állomásra. Utasok jöttek-mentek, hirtelen felbolydult az egész vagon. Éppen csak leültem, amikor két fiatalember állt meg a kupé ajtajában. Alig tölthették még be a harmincat, magabiztosságtól sugárzott mindkettőjük tekintete. Ahogy beléptek azonnal köszöntek, és udvariasan megkérdezték, hogy szabad-e a fülkében fennmaradó két hely. Természetesen bólintottam, hogy foglaljanak helyet, és magamban örömmel nyugtáztam, hogy az előbbi kellemetlen incidens után végre normális emberek társaságát élvezhetem újra. Azonnal szóba elegyedtem a hozzám közelebb ülő férfival: csillogó szemmel mesélte el, hogy pár hete vette feleségül kedvesét, és most indulnak hamarosan nászútra, csak előtte még meglátogatja a szüleit. Ahogy mesélt, kezdtem mindinkább kényelmetlenül érezni magam; nem tudtam őszintén örülni a boldogságának, legyen bármilyen rövid is az ismeretségünk. Elmondtam, milyen szerencsés és becsüljön meg, minden percet, hisz nagyon törékenyek a kapcsolatok.

Azonnal megértette mire célzok. Igazán jól esett, hogy végre – hacsak futólag is – beszélgethettem egy ilyen kedves, korrekt, tapintatos emberrel, aki az utunk hátralevő részében azon igyekezett, hogy megvigasztaljon, és ismét lelket öntsön belém. Úgy éreztem minden egyes szava gyógyír az összetört szívemre.

Amikor megérkezett a vonat a következő állomásra, és ő a leszálláshoz készülődött, még egy utolsó bátorító mosoly kíséretében csak annyit mondott: „Ne csüggedj, és ne add fel, biztosan rátalálsz majd te is az „Igazira, ahogyan én is!”

Ekkor korántsem ilyen szívélyes, ám minduntalan vigyorgó utastársam kivette ismét a fülhallgatóját, és csak annyit kérdezett:

– Elhagytak?- kérdezte és ekkor elpattant bennem valami. Ahogy néztem ezt a fura alakot, elöntött az összes emlék: a fájdalmas szakítás, a megaláztatások a költözésnél, szüleim rosszalló pillantása… Olyan volt, mintha az utóbbi pár hét poklának minden egyes percét újra átélném egy pillanatba sűrítve. Úgy éreztem minden erőm elszállt, már nem tudtam magam tartani. Könnyfátyol mögül csak néztem magam elé, és üvöltve kérdeztem tőle, hogy direkt csinálja-e, hogy kínoz, és hogy ez neki valami perverz játéka, hogy vadidegenek életében vájkál. Ő ugyanolyan rezzenéstelen arccal mosolygott tovább. Nem tudom mennyi ideig sírtam, de a könnyfátyol mögül csak annyit érzékeltem, hogy a különös útitársam felállt, az ajtóhoz lépett, és köszönés helyett csak annyit mondott:

– …majd rájössz, hogy többet ért ez, mint a félórás bájvigyor! Örülök, mert most valójában is megélted az összes érzésedet, és túl vagy rajta…

Azután elment. Már majdnem a végállomáshoz értünk, mire sikerült kicsit összeszednem magam. Megmagyarázhatatlan könnyebbséget éreztem, már nem szaggatta szívemet a fájdalom, szinte teljesen üresnek éreztem magam. Nem is értettem mi történt, de mintha a sírással és a toporzékolással eltűnt volna mindaz, amit eddig elfojtottam. Semmit nem értettem abból, ami történt vagy az egyfolytában vigyorgó férfi mondott, mégis kimondhatatlanul hálás voltam minden mondatáért.

Mire hazaértem, akkor esett le a tantusz, hogy ne ítéljek elsőre, hiszen a nyitottsággal, ami azt jelenti, hogy tényleg minden pillanatban legyek mindenre nyitott, mert olykor egy első pillantásra kellemetlen embertől kaphatom akár a legnagyobb tanítást. Visszagondolva örökre hálás vagyok, hogy felszálltam arra a vonatra, beültem abba a fülkébe, és megismertem Őt.

Az élet úgy hozta, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk, hiszen ez csupán a kezdete volt valaminek.

Nem attól tanulunk, akitől szeretnénk, hanem akire nyitottak vagyunk.